Beszámoló az augusztus 28-i ingyenes iskolai dolgozók vízitúrájáról
Beszámoló az augusztus 26-i ingyenes iskolai dolgozók vízitúrájáról
Beszámoló a második ingyenes iskolai dolgozók vízitúrájáról
Az Evezz Velem Egyesület által tartott negyedik ingyenes vízitúrára Szentendre és Budapest közt került sor, 2024.08.28-án, 33 fő részvételével. 33 fokban is, egyúttal.
A bemutatkozást és balesetvédelmi tájékoztatót egy kis gyakorlás követte – még szárazon – ahol a vízitúrázók megismerkedtek a lapátfogással, előre- és hátraevezéssel, a fékezés és manőverezés technikáival. A 33 utast kilenc csoportba osztottuk, az négy darab hétszemélyes és öt négyszemélyes túrakenuba hat túravezető jutott, a hiányzó kormányosokat pedig a helyszínen képeztük ki.
Alacsony volt a vízállás (Bp. 150 cm) volt, így a hajóba szállást megelőzően némi iszapon is át kellett gázolni, de a nagy melegben ez senkit sem zavart, a hajókat meg úgyis kitakarítjuk a vízitúra végén. Hamarosan összeállt a teljes csapat, egy ideig a jobb oldalon, majd átkeresztezve a Dunát a bal oldalon indultunk Budapest felé.
Rövidesen feltűnt a kis személykomp, ami épp akkor kötött ki a szigeti oldalon, mi pedig egy tömbben haladtunk el mellette. A hajóút itt viszonylag közele esik a bal oldalhoz, így a kompot követően 10 méteres közelségben haladtunk a lapos, kavicsos part mentén, messzire kerülve a zöld bójákat is. A Bükkös-patak torkolata okozta szentendrei szűkületet így egészen távolról láttuk, és csak a Postás Strand után húzódtunk vissza egy kicsit jobbra. Elhaladtunk a két elektromos légvezeték alatt, majd összekapaszkodtunk egy kis úszásra, természetesen a hajózási útvonalon kívül.
Az úszást és száradást követően a Luppa-sziget bal oldalán kötöttünk ki ebédelni: kenyér, vaj, vakrém, májkrém, felvágott, sajt, 4-5 féle zöldség és lekvárok több ízben bukkantak fel a hordók mélyéről, valamint egy kis házi füge lekvár is jutott mindenkinek. Az étkezés után beszélgettünk kicsit a vízitúrázásról, az osztálykirándulásokról, majd rövidesen továbbindultunk. Szélcsend volt, és a pillanatok alatt el is haladtunk a „Luppa” bal oldalán, és röpke pillantás vetettünk az Egyfás-szigetre, mely most egy óriási zátony tetején trónolt. Végigkurjongattuk a Megyeri-híd alját, utána összekapaszkodtunk egy kis dunai csorgásra és még egy úszásra, az ingyenes vízitúra végén levegő 35, a víz talán 23 fokos lehetett. Közben elhaladt mellettünk néhány motorcsónak a száguldozós fajtából, majd a Szentendrei-sziget alsó csücskénél kieveztünk a jobb oldalra, a Római part mellé.
A kikötés az alacsony vízállás miatt zökkenőmentes volt, majd a program befejezéséhez méltó csapatmunkával hordtuk fel együttes erővel az öt kenut a csónakházhoz, válogattuk szét a felszerelést és tettünk el mindent, szép rendben. A hajómosás és pakolás már csak cseresznye volt a koktélban, ritka az ilyen lelkes, hálás társaság. Többen jelezték, hogy a közeli jövőben szeretnének osztályt, csoportot hozni magukkal, ami pedig számunkra volt jóleső visszajelzés a munkánk színvonaláról.
Az Evezz Velem Egyesület által tartott harmadk ingyenes vízitúrára Szentendre és Budapest közt került sor, 2024.08.26-án, 26 fő részvételével.
A bemutatkozást és balesetvédelmi tájékoztatót egy kis gyakorlás követte – még szárazon – ahol a vízitúrázók megismerkedtek a lapátfogással, előre- és hátraevezéssel, a fékezés és manőverezés technikáival. A 26 utast öt csoportba osztottuk, az öt darab hétszemélyes túrakenuba három túravezető jutott, a hiányzó két kormányosokt pedig a helyszínen képeztük ki.
Alacsony volt a vízállás (Bp. 140 cm) volt, így a hajóba szállást megelőzően némi iszapon is át kellett gázolni, de a nagy melegben ez senkit sem zavart, a hajókat meg úgyis kitakarítjuk a vízitúra végén. Hamarosan összeállt a teljes csapat, egy ideig a jobb oldalon, majd átkeresztezve a Dunát a bal oldalon indultunk Budapest felé.
Rövidesen feltűnt a kis személykomp, ami épp akkor kötött ki a szigeti oldalon, mi pedig egy tömbben haladtunk el mellette. A hajóút itt viszonylag közele esik a bal oldalhoz, így a kompot követően 20 méteres közelségben haladtunk a szinte zátonyos, kavicsos part mentén, messzire kerülve a zöld bójákat is. A Bükkös-patak torkolata okozta szentendrei szűkületet így egészen távolról láttuk, és csak a Postás Strand után húzódtunk vissza egy kicsit jobbra. Elhaladtunk a két elektromos légvezeték alatt, majd összekapaszkodtunk egy kis úszásra, természetesen a hajózási útvonalon kívül.
Az úszást és száradást követően a Luppa-sziget bal oldalán kötöttünk ki ebédelni: kenyér, vaj, vakrém, májkrém, felvágott, sajt, 4-5 féle zöldség és lekvárok több ízben bukkantak fel a hordók mélyéről, valamint egy kis házi füge lekvár is jutott mindenkinek. Az étkezés után beszélgettünk kicsit a vízitúrázásról, az osztálykirándulásokról, majd rövidesen továbbindultunk. Szélcsend volt, és a pillanatok alatt el is haladtunk a „Luppa” bal oldalán, és röpke pillantás vetettünk az Egyfás-szigetre, mely most egy óriási zátony tetején trónolt. Végigkurjongattuk a Megyeri-híd alját, utána összekapaszkodtunk egy kis dunai csorgásra és még egy úszásra, az ingyenes vízitúra végén levegő 35, a víz talán 23 fokos lehetett. Közben elhaladt mellettünk néhány motorcsónak a nyugodtabb fajtából, majd a Szentendrei-sziget alsó csücskénél kieveztünk a jobb oldalra, a Római part mellé.
A kikötés az alacsony vízállás miatt zökkenőmentes volt, majd a program befejezéséhez méltó csapatmunkával hordtuk fel együttes erővel az öt kenut a csónakházhoz, válogattuk szét a felszerelést és tettünk el mindent, szép rendben. A hajómosás és pakolás már csak cseresznye volt a koktélban, ritka az ilyen lelkes, hálás társaság. Többen jelezték, hogy a közeli jövőben szeretnének osztályt, csoportot hozni magukkal, ami pedig számunkra volt jóleső visszajelzés a munkánk színvonaláról.
Az Evezz Velem Egyesület által tartott második ingyenes kenutúrára Szentendre és Budapest Római-part közt került sor, 2024.07.04-én, mindössze két nappal első ilyen programot követően. Végre nyár volt – nem csak naptár szerint. A vízitúra a meghirdetett 9.30-as kezdéshez képest ismét kissé késve kezdődött: néhányan lekésték a buszt és taxival siettek a helyszínre. A bemutatkozást és balesetvédelmi tájékoztatót egy kis szárazevezés követte, ahol a résztvevők megismerkedtek a lapátfogással, előre- és hátraevezéssel, a fékezés és manőverezés technikáival. A 16 utast három csoportba osztottuk és a három darab hétszemélyes kenuba négy túravezető is jutott, így mindenki profi irányítás alatt tehette meg az első csapásokat.
Az előző hetek magad dunai vízállása még valamelyest tartotta magát, így a hajóba szállást megelőzően némi iszapon is át kellett gázolni, de ez inkább kenus kalandnak tűnt a résztvevők szemében (állításuk szerint), mintsem kellemetlenségnek.
Rövidesen feltűnt az első kanyarban Szentendre (mivel mi valójában a város északi széléről indultunk), és persze a kis személykomp is, ami épp akkor indult el a szigetmonostori oldalról. Megvártuk míg elhalad, majd viszonylag egy tömbben elhaladtunk el a kikötő mellett. A hajóút itt viszonylag közele esik a bal oldalhoz, így a kompot követően 10 méteres közelségben haladtunk ugyanitt, messzire kerülve a zöld bójákat is. A Bükkös-patak torkolata okozta szentendrei szűkületet így egészen távolról kerültük, és csak a Postás Strand után húzódtunk vissza egy kicsit jobbra. Elhaladtunk a két elektromos légvezeték alatt, majd egy éles kanyarral megkerültük a Hatos-szigetet a jobb oldalon.
Ez alkalommal terv szerint a Lupa-sziget bal oldalán kötöttünk kis, és ott költöttük el a hideg ebédet, melyet mi biztosítottunk utasaink részére, és egy nagy terítőn szolgáltunk fel: kenyér, vaj, vakrém, májkrém, felvágott, sajt, 4-5 féle zöldség és lekvárok több ízben bukkantak fel a hordók mélyéről, valamint egy kis házi füge lekvár is jutott mindenkinek. A sár már szépen megszáradt a Lupán, cserébe viszont megjelentek a szúnyogok, akik közvetve keserítették meg az életünket: a szúnyogriasztóval befújt kezünkről jutott a szánkba a keserűség…
Az étkezés után beszélgettünk kicsit a vízitúrázásról, az osztálykirándulásokról, majd rövidesen továbbindultunk. Az idő meleg volt, a víz továbbra is magas. Röpke pillantás vetettünk az Egyfás-szigetre, mely még mindig derékig (a fa törzséig) állt a Duna vizében. Végigkurjongattuk a Megyeri-hidat, utána összekapaszkodtunk egy kis dunai csorgásra, többen úsztak is, a levegő 30, a víz talán 20 fokos lehetett. Közben elhaladt mellettünk néhány motorcsónak, a jobb, lassítós fajtából, majd a Szentendrei-sziget alsó csücskénél még egyszer, hosszan sodródtunk. A tovább erősödő nyugati szél szinte átvitte a kenukat a Duna bal partjára, aztán lapátolhattunk vissza, de ezt senki sem bánta, inkább néhányan azt sajnálták, hogy a gyorsító tényezők okán ilyen kevés erőfeszítéssel leértünk végcélunkhoz, a Római-partra.
A kikötés a magas víz miatt kicsit talán nehézkesebb volt, mint máskor, de hamar megoldottuk és álltunk össze néhány csapatfotóra, majd egy igazán szép és a program befejezéséhez méltó csapatmunkával hordtuk fel együttes erővel a három kenut a csónakházhoz, válogattuk szét a felszerelést és tettünk el mindent, szép rendben. A hajómosás és pakolás már csak cseresznye volt a koktélban, ritka az ilyen lelkes, hálás társaság. Többen jelezték, hogy a közeli jövőben szeretnének osztályt, csoportot hozni magukkal, ami pedig számunkra volt jóleső visszajelzés a munkánk színvonaláról.
Az Evezz Velem Egyesület által tartott első ingyenes kenutúrára Szentendre és Budapest Római-part közt került sor, 2024.07.02-én. Mivel nem jósoltak kifejezetten nyárias időt erre a napra, ezért sajnos néhányan távol maradtak, illetve a program a meghirdetett 9.30-as kezdéshez képest kissé késve kezdődött: néhányan lekésték a buszt és taxival siettek a helyszínre. A bemutatkozást és balesetvédelmi tájékoztatót egy kis szárazevezés követte, ahol a résztvevők megismerkedtek a lapátfogással, előre- és hátraevezéssel, a fékezés és manőverezés technikáival. A 12 utast három csoportba osztottuk (ők magukat, mármint) és a három darab hétszemélyes kenuba három túravezető jutott, így mindenki profi irányítás alatt tehette meg az első csapásokat.
Az előző hetek magad dunai vízállása még valamelyest tartotta magát, így a hajóba szállást megelőzően némi iszapon is át kellett gázolni, de ez inkább kenus kalandnak tűnt a résztvevők szemében (állításuk szerint), mintsem kellemetlenségnek. Még épp az utolsó kenu indulása előtt tűnt fel a parton még egy utas, aki egy kis eligazítás után be is szállt. A másik két hajó addig a vízen pihenve várt, illetve gyakorolgatta az evezést. Néhány perc elteltével végül a összeállt a teljes csapat, és átkeresztezve a Dunát, a bal oldalon indultunk lefelé.
Rövidesen feltűnt az első kanyarban Szentendre (mivel mi valójában a város északi széléről indultunk), és persze a kis személykomp is, ami épp akkor kötött ki a szigetmonostori oldalon. Megvártuk, majd viszonylag egy tömbben haladtunk el mellette. A hajóút itt viszonylag közele esik a bal oldalhoz, így a kompot követően 10 méteres közelségben haladtunk ugyanitt, messzire kerülve a zöld bójákat is. A Bükkös-patak torkolata okozta szentendrei szűkületet így egészen távolról kerültük, és csak a Postás Strand után húzódtunk vissza egy kicsit jobbra. Elhaladtunk a két elektromos légvezeték alatt, majd egy éles kanyarral megkerültük a Hatos-szigetet a jobb oldalon, hogy aztán szinte derékszögben vágjunk vissza a bal partra, hogy kikössünk egy viszonylag széles, füves parton. Bár a terv nem ez volt, de a magas vízállás miatt a Lupa-sziget várhatóan sártengeré változott, így ez tűnt racionális döntésnek, és itt költöttük el a hideg ebédet, melyet mi biztosítottunk utasaink részére, és egy nagy terítőn szolgáltunk fel: kenyér, vaj, vakrém, májkrém, felvágott, sajt, 4-5 féle zöldség és lekvárok több ízben bukkantak fel a hordók mélyéről, valamint egy kis házi füge lekvár is jutott mindenkinek. De a résztvevők is nagyvonalúak voltak: többen hoztak magukkal kóstolónak házi süteményt is. Az étkezés után beszélgettünk kicsit a vízitúrázásról, az osztálykirándulásokról, majd rövidesen továbbindultunk. Az idő továbbra is szeles maradt, így az eleve felgyorsult folyamon mindvégig hátszéllel haladhattunk, és a következő kanyarban el is haladtunk a „Lupa” bal oldalán, és röpke pillantás vetettünk az Egyfás-szigetre, mely derékig (a fa törzséig) állt a Duna vizében. Végigkurjongattuk a Megyeri-hidat, utána összekapaszkodtunk egy kis dunai csorgásra, de úszni most senkinek volt kedve, a levegő 25, a víz talán 19 fokos lehetett. Közben elhaladt mellettünk néhány motorcsónak, a jobb, lassítós fajtából, majd a Szentendrei-sziget alsó csücskénél még egyszer, hosszan sodródtunk. A tovább erősödő nyugati szél szinte átvitte a kenukat a Duna bal partjára, aztán lapátolhattunk vissza, de ezt senki sem bánta, inkább néhányan azt sajnálták, hogy a gyorsító tényezők okán ilyen kevés erőfeszítéssel leértünk végcélunkhoz, a Római-partra.
A kikötés a magas víz miatt kicsit talán nehézkesebb volt, mint máskor, de hamar megoldottuk és álltunk össze néhány csapatfotóra, majd egy igazán szép és a program befejezéséhez méltó csapatmunkával hordtuk fel együttes erővel a három kenut a csónakházhoz, válogattuk szét a felszerelést és tettünk el mindent, szép rendben. A hajómosás és pakolás már csak cseresznye volt a koktélban, ritka az ilyen lelkes, hálás társaság. Többen jelezték, hogy a közeli jövőben szeretnének osztályt, csoportot hozni magukkal, ami pedig számunkra volt jóleső visszajelzés a munkánk színvonaláról.
Első alkalommal egy felejthető családi túra során kenuztam végig a Mosoni-Dunát, ’98 körül. Utána néhány év szünetet követően 2004-ben már szélesebb baráti társaságomat vezettem rajta. Na, az nem volt unalmas! Mentünk előre, bele a nagyvilágba, hiába volt térképem, ugyanis a falvakat még a tiszai tapasztalatok miatt nagy ívben elkerültük, és aludtunk mindenhol, ahol nem volt kényelmes.
Rögtön első nap indulás után 2-3 órával megpróbáltunk pisiszünet okán kikötni egy meredek parton, ahonnan az állítólagos tulaj úgy próbált elűzni bennünket, hogy elkezdett hullámokat kelteni egy igen nagy motoros ladikkal – hátha beborulunk. Erre az egyik kormányos előkapta az ülés alól kedvenc Fiskars baltáját, meglóbálta feje fölött (jelezve a viking ősöket), és „vitázni” kezdett a tulajjal. A kérdés békés rendezését egyedül a sodrásnak köszönhettük - mely minket szépen továbbcipelt, lefelé.
Aztán újabb szünetet követően 2008-ban varázsoltak ide a vízitündérek. Lengyelországba indultam stoppal egy karate-edzőtáborba, de Rajkánál senki sem akart fölvenni. Két óra után könnyedén adtam föl, amikor eszembe jutott, hogy otthon – ki tudja, miért – betettem a karate felszerelés mellé egy Mosoni-Duna térképet is. A folyó Rajkánál ágazik ki a Dunából, így szinte a helyszínen voltam. Érdekes módon abba az irányba azonnal elvittek. A kenubérléssel is hátszelem volt, két óra múlva már nyugodtan lapátoltam lefelé. Sátor, túrafelszerelés értelemszerűen semmi sem volt nálam, és nagyon férfinak gondoltam magam, hogy egyedül a szabad ég alatt éjszakázok, a semmi közepén.
Másnap Mosonmagyaróvárról ártatlanul fölhívtam a barátnőmet (akivel egy ideje épp szakításban voltunk), hogy nincs-e kedve lejönni evezni kicsit. Volt. Az exbarát, exbarátnő szerepet hamar magunk mögött hagytuk, emlékszem, másnap a hajóban Hevesi Tamástól az „Ezt egy egy életen át kell játszani” című nagy kedvencemet énekelgettem Anitának. Hogy akkor mit érezhettem meg, már nem tudom, de tény, hogy tavaly, az esküvői szertartáson ez volt a zenei aláfestés, amikor a vendégek gratuláltak az eskünkhöz.
Azóta nincs megállás. A következő évben egy közel 70 fős nemzetközi társaságot vezettem végig a folyón (az immár hivatalosan is megalakult Evezz Velem Egyesület keretein belül). Fontos tapasztalat volt, hogy több támogatásra van szükségem: hiába vittem öt túravezetőt segítségül, a végén egy megsérült lábujj ürügyén – már nem először – kórházban kötöttem ki. Mondta is a doki, hogy rosszkor jöttünk. Miért? – kérdeztem. Egyszerű – felelte. Ha két nappal korábban jössz, semmi gond, ellátom, mehetsz vissza a táborba a többiekhez. Ha meg két nap múlva, akkor sincs gond, amputáljuk. De így…pucolhatom a sebet, hajnalig…
Ehhez még hozzájön az időnként szokásos poén, a hosszú, göndör hajammal. Tudniillik a baleseti váróban – ami láthatólag detoxikálóként is funkcionált – az egyik bódult részeg, aki csak hátulról látott, amint aléltan fekszem egy hordágyon negyven fokos lázzal, odafordult a barátomhoz, aki bevitt a kórházba, és velősen csak ennyit kérdezett tőle: „Nejed?”
A leckét megtanultam (de nem a hajviseletről): több és gyakorlottabb segítségre van szükség. Az Egyesületen belül létrehoztam egy saját, belső képzési- és vizsgarendszert, és mostanra több mint harminc jól képzett, önkéntes túravezetővel dolgozunk együtt az Evezzvelemben.
Aztán ott van a sziget. Pontosabban: A Sziget. Magánkézben, a legjobb kézben van. Tulajdonosával jó barátságba keveredtünk az évek alatt – ugyanis engedélyt adott, hogy a vízitúrás csapatokkal élvezhessük vendégszeretetét. Itt aztán van minden, amiről mi és a túrázók álmodunk. Röplabdapálya hálóval, tüzifa bekészítve, napmelegítette zuhany, tetővel ellátott padok és a legendás pottyantós vécé. Minden házikészítésű, beleértve a kunyhót is. Mindez a Mosoni-Duna kellős közepén.
Reggeli előtt? A sziget felső csücskén az ember beleereszkedik a vízbe, lustán és álmosan viteti magát, majd százötven-kétszáz méterrel lejjebb kényelmesen kiszáll az alvégen. Ébren, frissen, újjászületve.
Ha pihenőnapot tartunk, azt csakis itt tesszük: a felnőtteket is megérinti a hely romantikája, és délutánra már kicsi és nagy együtt számháborúzik: van, aki az üttörő-élményeit éli újra, és van, akinek a lelkére most fényképeződik rá a gyerekkori szabadság egyik fontos szimbóluma. Estére előkerül a gitár is, és ugyanazt a rítust ismételjük a tűz körül, amit őseink, évtízezredek óta, szüntelen.
Ha már a „sehol, csak a Mosonin”-típusú lehetőségeknél tartunk: városnézés, kenuval. Szerintem ez óriási. Mosonmagyaróvárnál föl lehet evezni a Mosoniról a Lajtára, majd a még szűkebb Malom-ági Lajtára. Helyenként tényleg csak 1-2 méter széles, kertek alatt, füzesek közt tekereg. Alig fél óra után kikötünk egy hatalmas fa tövében, megfelelő beígért fagyimennyiségért cserébe hátrahagyunk egy őrszemet, és elindulunk a város sétáló-utcájába: ami száz méterre sincs! Konkrétan egy házsor választja el a főutcát a vízparttól! Hatalmas, mindenki szereti, és a fagyit is, ami véleményem szerint a dunántúli vízpartok legjobbja.
Lehet itt küzdeni is, ha ahhoz van kedve az embernek. A felső szakaszon, a 110-es folyamkilométer körül egy keskeny, viszonylag egyenes szakasz után (amiből ugyancsak nem sok van errefelé), egy éles balkanyarban sokat gyakoroltuk a mentést. A sodrás kidob a jobb oldalra, majd alávisz az időről-időre bedőlő fáknak, amik szépen vízbe borítanak. Ha nem a vízitúra első napján érnénk ide, nem lenne gond, de nagyobb gyakorlat híján volt, hogy egyszerre négy kenut és legénységét, leányságát kellett partra segítenünk. Két nyarat küszködtünk itt végig, hatalmas szakmai fejlődési lehetőség volt újabb és újabb megoldásokat találni a kihívásra. Azaz hogy ne boruljunk. Aztán 2011 körül fölfedeztem, hogy körbe is lehet menni, ugyanis a bal oldal még nem a part, csak egy sziget… azóta senki sem borult itt, fél óra alatt könnyedén kicselezzük, akár tizenöt kenuval is, hibátlanul.
És lássuk be: a vízitúrában talán a legcsodálatosabb, amikor összekapaszkodnak a hajók, hátradőlünk és lustán csorgunk lefelé. Lehet úszni, pancsolni, napozni és nem tudni semmi másról. Felejthetetlen.
A folyó számomra a természetes változás szimbóluma. Nincs gondom a változással, ha a maga módján és egészséges tempójában történik. Partok bomlanak, partok épülnek, semmi sem vész el, csak egy kicsit mindig más lesz. Ha szeretem a gyerekemet, engedem, hogy a saját ritmusában nőjön fel. Nem kényszerítem túl magas gátak közé, legfeljebb szeretettel terelgetem: úgy, hogy az hosszútávon számára is építő legyen és a korlátozás nem csak az én kényelmemet szolgálja. Ember és folyó, együtt, egymás mellett, egymásért. Mosoni-Duna, én ilyennek szeretnélek.
Gárdonyi Zsolt
Hogy mi a jó a vizitúrában? Hú, mind a négy elem benne van - hallottam először a vizitúra-lelkesítést. Oké. Hát, betalált. Velem így kell beszélni.
Tűz + föld + levegő + víz – mint az esti tábortűz és a perzselő nyári nap + közvetlen kapcsolat az anyafölddel a sátrazás miatt, éjjel, amikor az ember lelke is megújul mindettől + nonstop friss levegő, magától értetődően + víz, víz, víz hullámzik alattunk a nap nagy részében.
Mi más kellene még?
Igen, nekünk is van vízpartunk, nálunk is, itthon is lehet remek, pancsolós-úszós, sütkérezős nyaralást levágni. Örök tenger-rajongóként ez korábban eszembe sem jutott volna, jobban el voltam foglalva a félig-meddig belénk növesztett „miért nincs nekünk tengerünk” című szomorú mantrával. A Duna vizén csillogó napfény, ami 100% élességgel belémhasítja a tomboló nyár hangulatát, egyszerűen nem hagy helyet további sóvárgásnak. Az ember elementáris vonzódását mindahhoz, amit „a nagy víz” vált ki, a Duna (főleg a Mosoni-szakaszon) szuperül hozza; csak közben meg ott van pluszban valami barátságos „otthonias” hangulat is mellette. A folyóparti nyaralás már eleve jóleső csapat-élményt ad. Még akkor is, ha az ugyanott tanyázó vidám vizitúrázók (-azt hiszik-) nem ismerik egymást. No de ha még egyazon érdeklődésű is mindenki, esetleg…
És akkor még nem is beszéltünk az evezésről. A testmozgás erőteljessége tökéletesen szabályozható ebben az esetben, kedv és motiváció szerint. A négyszemélyes indiánkenu leosztja, hogy ne adj’ isten az ember kicsit lógni is merészeljen néha, lazább lapát-mártogatásokkal (csak a fő-túravezető meg ne hallja ezt). Viszont akiben meg feszül a jang-erő, az kieresztheti és nyugodtan élre röpítheti a saját kenuját, mert igazán jó sebességet is fel tud venni ilyenkor a hajó. Különben meg a Duna helyenként (különösen a Mosoni) lendületesen kanyarog, tehát meg szoktunk játszani menet közben olyat is, hogy hanyattdőlős-lefelécsorgós (ez a bizonyos „szarazélet” – pozíció, tudjátok, karok a fej alatt, tekintet a magasságos kékségen, lélek meg benne a bizalomban, hogy egyvalaki úgyis figyel a rajzfilmekből jól ismert „vazze, jön a vízesés” - jelenetet megelőzni).
Van még bográcsozás is, meg tábortűz gitárral, az mindig jó. Ezt ne is ragozzuk, szerintem.
„És mi van, ha esik?” Szokták ilyenkor lecsapni a vélt jollyjokert, és na, erre a kérdésre nem sok mindent lehet felelni. Kivéve, ha tapasztalt vizitúrázó vagyok, mert erre mindig azt mondom: figyeljetek, egy nyári zápornál nincs jobb áldás, ha hirtelen össze akarsz hozni egy túracsapatot. Ez az emberi psziché működéséből fakadóan van így, ha gondoljátok, legközelebb elmagyarázom. A lényeg, hogy eső nem faktor az otthonmaradáshoz. Ezt már ezerszer újraösszegeztem, mindig ez jött ki. Tíz éves tapasztalat – nem csak erről.
A legjobban azonban a sátor varázsát tudom csodálni, minden egyes alkalommal, még mindig. Izgi a sátor, egy kis semmiség, amibe ha bebújsz, akkor mégis az univerzális védettség érzése kapcsol be. A sátor mobil-otthon. Ma már megint máshol alszunk, mint tegnap (hiszen vándortáborról van szó, napi kb. 25 km-t evezünk a következő táborhelyig), és mégis ugyanott. Hátamon a házam – de még csak nem is, mert nem én cipelem, hanem a kísérőautó. Van benne pár ilyen kis trükk, hogy a városi ember ne azzal kezdje, hogy tarzankodással kell egyből túlélőshow-t prezentálnia; de alapvetően teljesen az a jelszó, hogy „az ember és a természet, újra és bármikor”. Ez, na ez az, ami nagyszerűvé teszi a vizitúra-élményt.
Tényleg egy karnyújtásnyira van, szinte ciki, hogy mennyire. Kár ebből kimaradni, legalább néha megéri gazdagítani a Földön fellelhető színes nagyszerűségek megéléseit. Az Evezz Velem csapata tizeniksz éve tökéletesíti a szakmában való jártasságát, mindent tudnak a kenutúrázásról és arról, hogy hogyan lehet jó mindenkinek – legyen az természetbolond, sportlelkű, kényelemigényes városlakó, bulizós-ismerkedős vagy éppen zárkózottabb típus, gyermek, felnőtt, dédi, páros vagy páratlan, izgőmozgó vagy csendes szemlélődő.
Deres Anita
Gárdonyi Zsolt, elnök
Tel.: +36 30 600 9782
E-mail:
Székhely: 1119 Budapest, Halmi utca 6/B.
LAPÁTRA FEL!
Bemutatkozás
Túravezetők
Vízitúra vezető képzés
Vízitúrák
Tudnivalók
Minőség
Mekong
Képek
Ajánlások
Vízitúra utalvány
Vízitúra Mosoni-Duna
Vízitúra Szigetköz
Kenutúra Rába
Vízitúra Csallóközi (Kis)-Duna
Vízitúra Tisza-tó
Vízitúra Velencei-tó
Háros-sziget vízitúra
Sarud kenutúra
Vízitúra Hévízi-patak